Van az az édes érzés, amikor az álom ingoványa épp beszippantani készül. Amikor már csak vékony szálak kötnek a valósághoz, amikor már repülni készülök éppen, de még két világ határán egyensúlyozom. Szeretem ezt az érzést, és szeretek innen tudatosan fejest ugrani abba a másik világba, ahol álmok ezrei várnak. És fáj, igen, fizikailag fáj, amikor erről a pontról visszarántanak. Állandóan.

Hányszor kérdezzük magunktól, hogy erre vagy arra most miért van szükség? Semmi kedvünk dolgokhoz, de a társadalom csak akkor fogad be, ha megyünk a tömeggel arra, amerre a sodrás visz. Közel 39 éve küzdök azzal, hogy amit kedvem szerint csinálnék, ahogy kedvem szerint reagálnék egy helyzetre, azt nem illik, az nem való, az udvariatlan. Ahogy telnek az évek, egyre inkább úgy érzem, hogy muszáj másik utat választanom, különben a tömeg eltapos, megsemmisít, és már sehol nem leszek ÉN.

Lili újabban éjszakánként köhög. Az apja nagyon erőlködött, hogy menjek vele orvoshoz, de úgy gondoltam, felesleges. Aztán ma mégis az orvosnál kötöttünk ki, más miatt, de azért mondtam a köhögést is. Mit mondott a doki: semmi különös, párásítsak a szobába, és legyen hideg, semmi baja a gyereknek. Szóval emiatt tényleg felesleges lett volna odamenni.

Legalábbis ne ezzel. Főleg, ha olyan vagy, mint én.

Megérkeztünk, de még csak fizikailag. A lelkem, az agyam még otthon van, és hiába próbálom elszakítani magam onnan, még mindig pörgök az otthoni gondolatkörök körül, és persze azon, hogy mi lesz Lilivel, amíg mi nem vagyunk otthon. Mi lenne? Szeret a Nagyival lenni, de azért mégis... hiányzik, na.

Tegnap volt a 20. érettségi találkozónk. Nagyon tanulságos kis délután/este volt, és hosszan tudnék róla mesélni, de igyekszem inkább tételesen levonni magamnak (is) a konzekvenciákat, mert ha bő lére eresztem a rengeteg gondolatot, ami most kavarog bennem, még elveszek a részletekben.

Ahogy a minap írtam, hamarosan itt az osztálytalálkozó. Ez a hamarosan konkrétan most szombatot jelent. Végre rávettem magam tegnap, hogy benézzek a szekrénybe, van-e valami alkalomhoz illő ruhám. Az alkalomhoz illő nekem azt jelenti, hogy nem farmerban és nem nagyestélyiben leszek, hanem félúton a kettő között, mondjuk szoknyában és magassarkúban.

Vészesen közeleg az osztálytalálkozónk időpontja. Én úgy érzem, kb. 5 éve lehetett az érettségi, de a többiek állítják, hogy már 20 éve volt. Valószínűleg nekik van igazuk.

Minap egy ostoba celeb lapját kínálgatta nekem a facebook, és mikor már sokadszorra tolta a képét elém, megadtam magam. Megnéztem. Siralmas volt persze, az ipse mást se csinál, mint a nőjét ölelgetve pózol a konyhában, étteremben, ágyban fekve, főzés közben.... még jó, hogy a klotyón nem fotózza magát. Egyelőre.

Olvasom ITT, hogy a felmérések szerint a férfiak sok dolgot utálnak a női öltözködésben. Olyannyira, hogy még toplistát is sikerült összeállítani belőle. Aztán beleolvastam a sok-sok kommentbe, ahol néhányan vitába szállnak a fenti állításokkal (szexi-e a nejlonharisnya, vagy inkább undorító és büdös stb.), és elgondolkodtatott a téma.