Vészesen közeleg az osztálytalálkozónk időpontja. Én úgy érzem, kb. 5 éve lehetett az érettségi, de a többiek állítják, hogy már 20 éve volt. Valószínűleg nekik van igazuk.

Az a baj, hogy nem ismerek magamra. Öregszem, vagy mi a bánat van? Ilyenkor a legtöbb nő készül a nagy eseményre, ünneplőbe öltözik kívül és belül, én meg... Ahelyett, hogy megpróbálnék minél jobb formában lenni, folyamatosan eszem, jó sokat, miközben érzem, hogy nem is igazán élvezem. Eredetileg voltak olyan gondolataim, hogy majd a találkozó előtt kicsit fogyózom, hogy azt a pár kilót, ami feljött a nyáron, leküzdjem, de semmi kedvem nem volt hozzá, sőt. Ahogy mondtam, zabáltam vég nélkül az utóbbi hetekben, megdöntöttem az egyéni csúcsomat csokismuffin-falásból, sós kekszekből, kesudióból, jégkrémből... Hihetetlen zabálási rohamaim vannak. A gyomrom befogadóképességéről csak annyit, hogy két BigMac-et úgy fogyasztok el egymás után (némi krumplival megspékelve), hogy meg se kottyan. Durva.

Nem mentem fodrászhoz (nem is megyek), nem festem be a hajam, nem megyek kozmetikushoz, körmöshöz, sőt még azt sem tudom, milyen ruhába megyek. Leginkább ahhoz lenne kedvem, hogy farmerban és pulcsiban lekuporodnék valahol hátul, a sarokban, és ott hallgatnám a többieket, hogy kivel mi van. Pedig ez nem vall rám, és kivitelezhetetlen is (mármint a hátul lekuporodás), mert ilyenkor mindenki a régi helyére ül a padsorokban, és én az első padban ültem (a rossz gyerekeket a tanárok szeretik szem előtt tartani, ugye... :D).

Eltűnődtem, mégis mit mondhatnék magamról? Azok a dolgok, amik nekem fontosak, totális közhelyek, a kutyát nem érdekli. "Férjnél vagyok, vagy egy tüneményes kislányom, boldogan élünk, trallala." Totálisan érdektelen mások számára, ráadásul sablonduma. Amit én amúgy elég rosszul bírok. Ha bele kell simulni a tömegbe, az átlagba, akkor inkább hadd ne szólaljak meg, mert az nekem fáj. De ahogy ezen gondolkodtam, az jutott eszembe, hogy képtelen vagyok megfogalmazni, hogy a teljesen átlagos életem mitől olyan különleges, mi az, amitől úgy érzem, hogy ez nem is átlagos, hanem valójában nagyon is jó, és nem cserélnék a világon senkivel.

Még nem tudom, mit fogok mondani, de tőlem szokatlan módon igyekezni fogok nagyon röviden fogalmazni. Már csak azért is, mert emlékszem egy osztálytalálkozóra, ahol mindenki hosszan sorolta, hogy mekkora király élete van, és irigyeljék őt sokan, mert ő aztán sokra vitte, és ennek az lett a vége, hogy a névsor felénél már alig figyelt az osztály az épp magát fényezőre. Nagyon kínos volt, mert aki beszélt, az érezhette, hogy a kutya se figyel rá, aki meg figyelni szeretett volna rá, az nem hallott semmit az alapzajtól. Tíz éve voltam utoljára találkozón, tehát azt kéne elmondanom, mi történt az elmúlt 10 évben, de a tényszerű felsorolás elég hülyén hatna. Házasság, gyerek, a gyerek halálába való belehalás, könyvkiadás, újraszületés, újra szülés, szuper kölyök, szuper férj, jó nekem. Basszus, 17 szóban összefoglaltam 10 évet. Lehet, hogy tényleg csak ennyit kéne mondani? Igen, talán ennyi elég is belőlem. :)