Érdekes hetünk volt, hiszen óvodás lett a gyönyörű lányom, az édes kis babám, aki már 3 és fél éves, 110cm magas, egyem meg a csöpp kis termetét. :D

Hétfőn és kedden bent ücsörögtem a csoportban, és igazán úgy láttam, kezd beilleszkedni a gyerek. Együtt ültünk egy másik anyukával, aki a kisfiát próbálta beszoktatni. Cuki a kölyök, Somának hívják és nagyon anyás. Szerdán én úgy döntöttem, hogy a folyosón üldögélek, hogy ott is legyek meg ne is, de Soma egyedül maradt hirtelen, amitől szegénykém nagyon kétségbe volt esve. Nem hiszem, hogy egész életemben összesen hallottam annyiszor a "de mikor jön már az anyukám?" kérdést, mint szerda délelőtt...

Lili jól eljátszott, fél 11-kor jött ki, hogy akkor ő most már menne haza. Megkérdezte az óvónőt is, ő elengedte, úgyhogy hazamentünk. Akkor már nem éreztem benne olyan nagy feszültséget, mint kedd este. Csütörtökön reggel 10re mentünk megint. Mondtam, hogy amíg ő játszik, én hazamegyek kicsit, de hamarosan jövök érte. Megszeppent, de nem szólt. Egyszerre érkeztünk Somáékkal, és már messziről mutatom neki:
- Nézd, ott vannak Somáék!
- A Soma sírt tegnap?
- Igen.
- Mert nem volt ott az anyukája?
- Igen, hiányzott neki, és sírdogált szegény. - mondom, és látom rajta, ahogy összeköti a fejében, hogy ma én sem leszek, szóval ma ő is sírni fog. Ezért gyorsan inkább folytattam: - Ha ma is sírna a Soma, légy szíves, vigasztald meg!
- Hogyan? - kérdi meglepetten.
- Megsimogatod az arcát, és elhívod játszani. Játék közben gyorsan megy az idő, hátha akkor neki is jobb kedve lesz.
Nagy komolyan rám néz ez a töpörtyű, és azt mondja:
- Rendben, Mami. Ha Te megkérsz rá, én megteszem! Megvigasztalom a Somát!
- Aranyos vagy, drágám, köszönöm. Mindenkit meg kell vigasztalni, aki sír.
- Rendben. Megvigasztalok mindenkit!

Ettől kezdve a gyerekemnek eszébe se jutott sírni utánam, mert azt leste, kit vigasztaljon. Édes kis tündérem! Olyan küldetéstudattal ment be a csoportba, hogy összefacsarodott a szívem a meghatódottságtól. Hazamentem, és nem sírt. Én sem. :) Fél 12-kor mentem érte, kint játszottak az udvaron, rögtön odaszaladt hozzám, ölelte a lábam, nagyon örült nekem. Addigra már csupa takony volt szegénykém, és mire hazaértünk, már egyfolytában orrot fújtunk, könnyes szemeket törölgettünk, nagyon rosszul volt. Nem lázasodott be, úgyhogy nem adtam neki semmilyen gyógyszert. Éjjel is folytatódott a műsor, még jó, hogy Apa nem volt itthon, mert nem hagytuk volna aludni semmit.

Reggel felhívtam az ovit, hogy ma inkább orvoshoz megyünk, nincs jól a gyerek, majd jövő héten újra találkozunk. Kedvesek voltak nagyon, jobbulást kívántak, letettük. Doki déltől rendel pénteken, délelőtt még elintéztem ezt-azt, Nagyi vigyázott a gyerekre. Isten tudja, hogyan, indulás előtt nem sokkal a gyerek hirtelen meggyógyult. A szeme kitisztult, nevetett, orra nem folyt. Gondoltam, ha így odaviszem a dokihoz, hülyének fog nézni. Ezért aztán inkább csak hétfőre kértem egy kontroll időpontot, hogy arról adjon majd igazolást, hogy a gyerek már jól van. :) Oké, most még érezni a hangján, hogy meg volt fázva, de már megint hozta a formáját, egy nap alatt lezavarta a betegséget, amit én hetekig képes vagyok cipelni. Csuda ez a kölyök! :)

Most ott tartunk, hogy várja az ovit megint, de azért örült nagyon, hogy itthon maradhatott ma. Egész délután mellettem volt, a kanapén ülve Gru-t néztünk, és ahogy ő mondja: összebújtunk, mint a nyulak. :) Érezhetően ragaszkodóbb most, hogy nem 0-24-ben vagyunk együtt, de mondjuk ezt nem nagyon bánom. Ja, és állandóan sütnöm kell süteményeket, mert az közös munka, és imádja. Bár a kis ravasz legjobban a csokikrémes láboska kinyalását szereti magára vállalni a sütési folyamatból... Van esze a kis óvodásomnak! :)