HTML

folyamatosjelen

A múlt elmúlt, azóta meg folyamatosan jelen van. Próbálok a jelenben maradni én is, amennyire csak lehet. Nem is olyan könnyű... Akarsz róla beszél(get)ni? Örülnék neki! :)

Friss kommentek

  • Krónika79: Hová tűntél??? (2013.12.15. 14:24) Alváshiány
  • kutyáslány: Tudják (2013.11.03. 11:10) Őszintén
  • Inez777: @mahutani: Teljesen megértelek. Én is frászt kapok a kérdéstől. Kinek mi köze hozzá? Javasoltam an... (2013.11.02. 13:14) Őszintén
  • Inez777: @Keletiboszy: Nem is tudod, milyen jó érzés, hogy nem vagyok egyedül! :) (2013.11.02. 13:04) Őszintén
  • Inez777: @Xerxe: Én is így gondolom, csak azért nem jelentem ki egyértelműen, hogy ők sétálgatnak ott, mert... (2013.11.02. 13:04) Őszintén
  • Utolsó 20

Címkék

Őszintén

2013.10.31. 23:11 :: Inez777

Hányszor kérdezzük magunktól, hogy erre vagy arra most miért van szükség? Semmi kedvünk dolgokhoz, de a társadalom csak akkor fogad be, ha megyünk a tömeggel arra, amerre a sodrás visz. Közel 39 éve küzdök azzal, hogy amit kedvem szerint csinálnék, ahogy kedvem szerint reagálnék egy helyzetre, azt nem illik, az nem való, az udvariatlan. Ahogy telnek az évek, egyre inkább úgy érzem, hogy muszáj másik utat választanom, különben a tömeg eltapos, megsemmisít, és már sehol nem leszek ÉN.

Nem vagyok haragtartó ember, tényleg nem. De ha valaki nagyon megbánt, ha valaki igazán nagy bánatot okoz nekem, azt én többé nem ismerem. Egyszerűen eltűnnek a kötelékek, elszakad minden, és nem is foglalkozom többé vele. Általános iskolában nagy divat volt az emlékkönyv, amibe rendszerint ugyanazok az őrületes életbölcseletek kerültek. Egyik "kedvencem" ez volt: "A barátság aranyfonál, mely ha egyszer elszakad, össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad." Na most az van, hogy általános iskolában még hajlandó voltam a csomós aranyfonalakkal is bajlódni, de mára nem. Egyszerűen úgy érzem, hogy aminek menni kell az életemből, azt engedem, hadd menjen...

Persze a környezetemben sokan felhördülnek: "Ilyet nem lehet! Meg kell bocsátanod neki!" Nagyjából senki nem érti, hogy megbocsátani annak tudok, akire haragszom. Akivel elszakadtak azok a bizonyos szálak, arra én nem haragszom, ezért nincs mit megbocsátani. Egyszerűen érdektelenné válik, és még erőszakkal sem tudom magam rávenni, hogy valahogy úgy tegyek, mintha éreznék valamit. Ezért aztán nem is erőlködöm, és rendszeresen megkapom a kegyetlen, túl kemény, makacs és önfejű jelzőket.

Aztán ott vannak a szokások. Mikor semmi kedvem valamihez, de azt így meg úgy szokás csinálni, ezért mindenki azt várja tőlem, hogy úgy csináljam én is. De ahogy öregszem, egyre kisebb hajlandóságot mutatok arra, hogy menjek és csináljam. Persze ellentmondásosnak tűnhetek, de szerintem végső soron az a lényeg, hogy én értem, vagyis inkább érzem, mi a jó nekem, és arra megyek. Például nem járok templomba, de kimondottan jólesett a templomi esküvő. Míg a heti templomba járást a magam részéről képmutatásnak érezném, addig a templomi esküvő kellett a lelkemnek, fontos volt nekem.

Olyan is van, hogy egy ideig úgy gondolom valamiről, hogy az jó, aztán elkezdem érezni, hogy nem jó, és eljutok oda, hogy nem csinálom. Nekem ilyen a temető. Mikor a kisfiam meghalt, nem voltam magamnál a fájdalomtól. Megkértem a nővéremet, hogy a temetéssel kapcsolatban (is) intézzenek mindent ők anyukámmal, mert én most egyszerűen képtelen vagyok rá. Eltemettük a gyerekemet, azt hittem, belehalok. Nem akartam, hogy közel legyen hozzám a sír, mert úgy éreztem, ingoványos talajon járok, akkor még leginkább kötéltánc volt a túlélés, nem voltam benne biztos, hogy ép ésszel meg lehet úszni egy ilyen traumát. Féltem tőle, hogy ha közel van, akkor állandóan temetőbe járnék, ha meg nem mennék, lelkifurdalásom lenne állandóan. Ezért kerültek Győrbe a hamvak, hiszen ott azért elérhető, de nem válhat mindennapos programmá, és a család miatt azért mindenképp járunk oda. Jó megoldásnak tűnt.

Eleinte ahányszor Győrbe mentünk, kimentünk a temetőbe. Sírtam, belehaltam újra, kiborultam napokra. Aztán egyszer azt mondtam: most ne menjünk! Elkezdtünk kevesebbet járni a temetőbe, de azért ünnepekkor kimentünk. Tavaly már úgy éreztem, nem tudom, mit keresek ott. Nincs ott senki. Nincs ott a gyerekem. Igen, élénken emlékszem arra a forró nyári napra, amikor a temetés előtt az urnáját ölelgetve zokogtam, hogy annyi maradt a fiamból, de most mégis úgy érzem, már elengedtem őt, és a hamvai ott vannak ugyan, de az nem Ő.

Ezért aztán úgy döntöttem, hogy veszek egy nagy levegőt, és kimondom, amit gondolok: szerintem nincs értelme a temetőjárásnak se most, se máskor. És nem megyek. Viszont ha a fiam sírjához nem megyek, akkor máséhoz sem. Nem, nem tiszteletlenségből, nem azért, mert nem érdekelnek a meghalt szeretteim, hanem mert mélyen hiszem, hogy nincs ott senki. Pontosabban akikhez kimennék, nincsenek ott. Mert azt is meg kell mondjam, hogy szinte minden temetőlátogatáskor úgy érzem, hogy valakik vagy valamik vannak ott, de azoknak az energiáknak nem sok közük van a szeretethez. Szinte mindig migrénes fejfájásom lesz, levert leszek, mintha elszállna minden erőm, létezni is alig tudok napokig. Most nem mondom azt, hogy gonosz szellemek, meg energiavámpírok vadásznak ott ránk, mert valójában nem tudom. Amit tudok, hogy rossz érzésem van ott lelkileg és fizikailag is, úgyhogy nem teszem ki magam ennek. Őszintén szólva a saját majdani halálommal kapcsolatban is egyre inkább azt érzem, hogy hamvasztás után szét kell szórni a hamvaimat, hogy újra a természet részévé váljak, és kész. Semmi sír, semmi kötelező program a szeretteimnek, hogy "hozzám" ki kell jönni a temetőbe. Nem akarok a temetőbe menni még akkor sem, ha meghalok.

Azt gondolom, hogy az életem nagyobbik részét nem éltem őszintén. Magamnak is hazudtam sok dolgot, és meg akartam felelni másoknak. Mostanra viszont elég öreg vagyok, hogy belássam: ennél nagyobb marhaságot nem csinálhat valaki. Mélyen hiszem, hogy NEM azért születtünk le a Földre, hogy másoknak megfeleljen az életünk, hanem azért, hogy MI MAGUNK jól érezzük benne magunkat akár a nehézségek ellenére is. Egyelőre azt érzem, nehezebb őszintén élni, mert értetlenkedő pillantások, fejcsóválások és felvont szemöldökök kísérik minden mondatomat, de sebaj. Én csinálom, ahogy jónak látom, és ha ez valakinek problémát okoz, akkor az az ő problémája lesz. Remélem, megoldja ő is! :)

* * *

Ti pedig, akik már odaát vagytok, szerintem pontosan értitek, hogy a szeretetem nem ezen múlik. Én itthonról is pontosan úgy tudlak Benneteket szeretni, külsőségek nélkül, vagy még jobban is. És amíg Rátok gondolok, összefonódik a lelkünk újra, megmerítkezünk egymásban egy pillanatra, hogy aztán mindenki menjen a dolgára, ahogy kell. És egészen biztos vagyok benne, hogy nem fáj Nektek, hogy nem veszek koszorút, mécsest vagy bármit a sírokra. Mert Ti már egészen bizonyosan tudjátok, hogy nem ez a lényeg...

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://folyamatosjelen.blog.hu/api/trackback/id/tr595608564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Xerxe 2013.11.01. 08:34:54

A temetőben az itt ragadt lelkek sétálgatnak, akik még nem tudtak átmenni a fénybe. Még nem jöttek rá, hogy meghaltak. Kis idő kell, hogy el tudják engedni a fizikai síkot. Bolyonganak. Lehet, hogy az itt élő szeretteik kötik őket a ragaszkodásukkal, lehet, hogy ők maguk ragaszkodtak nagyon még életükben és ezért nem tudtak távozni. Őket érzed.
Én nagyon örülök ennek az írásodnak. Szerintem óriásit léptél előre ebben a dologban.
Ma én is azon gondolkoztam, hogy elvárások ide, szokások oda, nem megyek ki a temetőbe, mert nekem semmit nem jelent... Nincs eltemetve olyan ember, aki miatt kimennék. Talán egy, de ő nem rokonom, hanem osztálytársam volt és fiatalon ment el.

Keletiboszy 2013.11.01. 12:00:38

Ámen! Érdekes érzés azt olvasni ami az emberben saját magában is megfogalmazódik, de talán nem tudja így leírni.

mahutani 2013.11.01. 12:00:45

Én sem szeretnék eljutni oda, hogy fontosabb legyen megfelelni a család vagy a társadalom elvárásainak, mint a valódi érzéseimnek. Mélységesen felháborít, ha kiérzem a számonkérést a kérdésben: Voltál a temetőben? Majd megyek, ha kell. Ha nekem kell, mert senki másnak nincs szüksége arra, hogy oda járjak. Ezért megyek inkább a baleset helyszínére, mert oda csak én járok. Oda is egyre ritkábban, pedig ott inkább érzem őket, mint a temetőben.

Inez777 2013.11.02. 13:04:01

@Xerxe: Én is így gondolom, csak azért nem jelentem ki egyértelműen, hogy ők sétálgatnak ott, mert nem látom, csak érzem őket. Temetőbe eleve csak úgy megyünk be, ha átöleljük egymást előtte, és védelmet kérek mindannyiunkra. De még így is érezem, hogy ha nem vigyázok, hazavihetnék valakit, akit nem szeretnék... :/

Az más kérdés, hogy Lili bárányhimlője miatt most amúgy sem megyünk sehová. Úgy látszik, még a Sors is így akarja. :)

Inez777 2013.11.02. 13:04:43

@Keletiboszy: Nem is tudod, milyen jó érzés, hogy nem vagyok egyedül! :)

Inez777 2013.11.02. 13:14:50

@mahutani: Teljesen megértelek. Én is frászt kapok a kérdéstől. Kinek mi köze hozzá? Javasoltam anyukámnak, hogy Ákoska sírját fedjük le valamivel, mert nem kívánom másoktól sem, hogy helyettem kijárjanak rendbe tenni a sírt, de Anya ragaszkodik hozzá, hogy azt ő gondozni szeretné. Úgy gondolom, mindenkinek megvan a maga útja a gyászon, mindenki másként éli ezt meg. Azért, mert mi nem ott találjuk meg a szeretteinket, szerintem nem kellene elítélnie senkinek. Pedig hányan megteszik... Még jó, hogy nem nagyon érdekel. :)
süti beállítások módosítása