Megérkeztünk, de még csak fizikailag. A lelkem, az agyam még otthon van, és hiába próbálom elszakítani magam onnan, még mindig pörgök az otthoni gondolatkörök körül, és persze azon, hogy mi lesz Lilivel, amíg mi nem vagyunk otthon. Mi lenne? Szeret a Nagyival lenni, de azért mégis... hiányzik, na.

A füredi négycsillagos hotel tartogat kis kellemetlen meglepetéseket, de nem hagyjuk, hogy befolyásoljon minket, mi most azért jöttünk, hogy pihenjünk, kettesben legyünk, egymással legyünk igazán. Tizenhat év ünneplése ez, amiben volt minden: féktelen boldogság, pusztító vihar, szótlanná dermesztő bánat, örömtől potyogó könnyek... És most végre itt vagyunk, szóval lazítunk, és kész.

Mindjárt egy masszázzsal kezdünk, hogy kicsit kikapcsolódjunk, lelazuljunk. Hiába mondom a masszőrnőnek, hogy ne gyötörjön, mert nem bírom, ha fáj, ő azért mindig ráerősít még egy kicsit, mikor elfeledkezik magáról. A lazaság helyett inkább azt érzem a végén, hogy alaposan összevertek. Erre még rátesz egy lapáttal, hogy az ágyunk olyan kemény, hogy eltűnődöm a padlón alvás lehetőségén, mert szerintem még a szőnyeg is puhább lehet. Végül maradok, de reggel nagyjából 92 évesnek érzem magam, mindenem fáj, össze vagyok törve.

Napközben nagyokat sétálunk, és az időjárás is elfelejti, hogy október második felében járunk, csodálatos, napsütéses kora őszi hangulatban ülünk le a padra, és nézzük a Balatont. Nem tudom megmondani, mitől van ez nálam, de a Balaton nekem a világ közepe. Élénken emlékszem azokra a régi-régi nyarakra, amikor az autónk közeledett a Balatonhoz, és én már tűkön ültem, hogy mikor látom meg legalább egy kis szeletét a tónak, hogy felkiálthassak boldogan: "Ott a Balaton! Szia Balaton! Megjöttünk!". A gyermeki rajongás időközben csendes szerelemmé alakult bennem, már nem üvöltök, de boldog vagyok, ha látom.

Végre ellazulok. Nézem a vizet, és határozottan az az érzésem, hogy megszűnt a világ. Nincs politika, nincs bűnözés, nincsenek gondok, nincs semmi, csak a Balaton hullámai, a kacsák, a hattyúk és a sirályok, a susogó szellő, ami óvatosan bontja le a fákról a leveleket, a halk zizzenés, ahogy földet érnek. Ennyi a világ most, és ez hihetetlen nyugalmat ad. Ahogy ülünk a padon, hirtelen megzizzen valami a fenekem alatt: ráültünk egy falevélre. Előhalászom, mire a férjem azt mondja komoly képpel: 
- Emailed jött?
- Igen, levelet kaptam, lájf! - mondom én. - De úgy nézem, spam, úgyhogy kukázom.
Engedem, hadd vigye a szél a többiekhez.

Délután kihasználjuk a wellness részleget, most nem emberek masszíroznak minket, hanem a víz. Kellemes, és a szauna is kimondottan jólesik. Ámulva nézzük, hogy a fiatal pár, akit már reggelinél kiszúrtunk (végig ülték a reggelijüket úgy, hogy egy szót sem szóltak egymáshoz), megérkezik a medence mellé. Fürdőköpenybe burkolózva lefekszenek egy-egy nyugágyra, majd mindketten előkapják a könyvüket, és olvasásba merülnek. Hogy miért kellemes vajon a klórszagú, kissé fullasztóan levegőtlen medence partján olvasgatni, azt elképzelni sem tudjuk, de ezek szerint valakinek ez is wellness.

Másnap Tihany, séta, ebéd, gyönyörködés a Balatonban megint. Olyan meleg van odafent, hogy megkap a napsütés, meglátszik este a pólóm vonala a bőrömön. Vicces, októberben azért nem sűrűn szokott ez velem előfordulni. Este megint masszázs, de most egy fiatal fiú masszíroz. Kérem, hogy ne legyen semmi durvulás, és tényleg, nagyon vigyáz rám, ellazulok.

Eljön az utolsó nap, amit reggeltől estig itt töltünk. Hiányzik a gyerekem, de rémületesnek érzem a gondolatot, hogy holnap hazamegyünk. Úgy érzem, örökké a tó partján szeretnék ülni. Nézni a vizet, etetni a kacsákat, feldobni a falatokat a levegőbe, hogy a sirályok még röptében elkapják. Felmegyünk a Jókai kilátóhoz. Városi lánynak nem sok fogalma van arról, hogy mit jelent ez a mondat. Valahogy úgy képzelem, hogy felmegyünk kocsival a hegy tetejére, ahol lesz egy magasles, amire felmászunk, és kész. Ehelyett féltávnál elfogy az út, a kocsit ott kell hagyni, és gyalog kell felmászni a hegy tetejére. Utcai ruhában, szűk farmerben, vékony talpú cipőben próbálok nem elcsúszni a meredek hegyi út kövein, a szívem majdnem kiugrik a helyéből, többször megállok, hogy rendeződjön kicsit a szívverésem. Eltűnődöm, hogy ha itt rosszul lennék, abból nagy baj lehetne, mert ide a mentő sem tud feljönni, és innen a férjem sem tudna levinni, úgyhogy inkább vigyázok magamra. Mikor már úgy érzem, nem bírom tovább, megérkezünk a kilátóhoz.

A magasles mellett pad, de ha oda leül az ember, akkor a magas fáktól semmit nem lát abból a látványból, amiért felmászott ide. Nincs más hátra, irány a magasles teteje. Vészesen meredek lépcsőn mászunk fel, és minden emelettel növekszik a szél ereje. Mire felérünk, már nagyon fázom. Kimelegedtem a hegymászásban, és most jegesnek érzem a szelet, pedig jó idő van. A sálamat kendőként körbetekerem magamon, a férjem kinevet, hogy hirtelen egy muszlim nő lett belőlem. Van benne valami, de ha egyszer fázom, nem érdekel semmi. Inkább ez, mint egy alapos megfázás.

A kilátó után irány Tihany, a Balaton megint, a parton ülünk, és ott eszegetünk. A férjem szőlőt, én kiflit és kakaót. Furcsa, hogy általában a nők vannak megőrülve az egészséges táplálkozásért, a rendért, de nálunk fordítva van. Péter sokkal rendesebb, mint én, és nagyon figyel arra, mit eszik. Nekem valamiért ez nem megy, én a finomsággal elcsábítható vagyok teljesen. :) Mielőtt elindulunk, elköszönök a kacsáktól, hattyúktól, sirályoktól, és szólok nekik, hogy jöjjenek át Füredre, délután ott találkozunk újra! Hogy ők jöttek-e át, vagy alapkészlet mindkét oldalon ez az állatállomány, nem tudom, de a füredi kacsák, hattyúk és sirályok is pont olyanok voltak délután, mint a tihanyiak délben.

Sokáig ülünk a padon, nézzük a tavat, figyeljük, hogyan kergetik el a kacsalányok a konkurenciát a kacsafiú mellől, hogyan kergetőznek a levegőben, hogyan ereszkednek vissza a vízre. Szárnyak szélesre tárva, futóművek előrelendülnek, és puha landolás következik a sima tavon. Egy sirály repül hosszan a víztükör felett néhány centivel, eltűnődünk rajta, vajon mit szólnak hozzá, ha megbillentené egy nagyobb széllökés, és belebucskázna váratlanul a vízbe. Lehet, hogy nekik ez az extrém sport. :)

Utolsó reggel, pakolás, indulás. Hazafelé nem sokat beszélünk, még mindig ott vagyunk lélekben a parton. Aztán ahogy beállunk a kocsival a házunk udvarára, hirtelen visszatér a régi életünk. Gyerek a nyakunkban, öleljük, pusziljuk, aztán megtalálnak a hírek a családról, a külvilágról, este már remegek az idegtől. Két Valeriana, alvás, és minden megy tovább. Ma azzal a furcsa érzéssel ébredtem, hogy talán örökre el kéne tűnni a világ elől, és ülni a Balaton partján, nézni a vizet, meg a madarakat, és hallgatni a falevelek zizegését. Egyre biztosabban érzem, hogy sosem tudnám megunni.