Egyszerűen úsznak el a napjaim, és folyton csak arra eszmélek, hogy már megint vége egynek, én meg a felét sem csináltam meg annak, amit terveztem. Azt hittem, ha Lili óvodában lesz délelőtt, akkor lesz egy csomó időm erre-arra. Gyakorlatban ez annyi, hogy hazajövök, elintézek egy hosszabb telefont, előkészítem az ebédet, és már rohanok is vissza érte.

Holnaptól egy kicsit más lesz, mert egy kiírást találtam ma az óvoda kapuján, amiben értesítik a kedves szülőket, hogy 9ig helyezzék el a gyereket az óvodában, és hagyják el az épületet, mert 9-től a kapuk záródnak. Legközelebb 12:45kor nyílnak a kapuk negyed órára, az ebéd után hazamenősöket ilyenkor lehet begyűjteni, aztán délután 3ig újra zárnak. Ezért aztán holnap már 9re kell vinnem Lilit, de megbeszéltem, hogy azért fél12kor elhozhatom, beengednek érte. :)

Ha jövő héten minden nap menni fog ez a 9-től fél12-ig formula, akkor utána megpróbálkozom egy ebédes héttel. Két dolog miatt. Az egyik, hogy kíváncsi vagyok, a tömegpszichózis működik-e annyira, hogy Lili egyszerűen leül, és megebédel. A másik, hogy ha csak 3/4 1-re kellene érte mennem, akkor az már tényleg egy szabad délelőtt lenne, és nemcsak annyi férne bele, hogy elmegyek a postára, hazajövök, leveszem a cipőm, leteszem a hátsóm, aztán mire alaposan átolvasom a levelemet, már indulhatok is vissza.

Most éppen a NAV-val levelezek, írtam nekik, hogy mivel tévedésből nagyon szorgalmasan a GYES alatt is fizettem a tb-t, szeretném ezt most visszakérni. Nem kapkodták el a választ, de végre megérkezett a levelük, egy oldalon keresztül mindenféle törvényekre és paragrafusokra hivatkozva tájékoztatnak, hogy mióta vagyok köteles tb-t fizetni, aztán mikor nem voltam köteles, és felszólítanak, hogy a GYES utáni 46. naptári naptól fizessek újra. Az nem tűnik fel nekik, hogy napra pontosan be van fizetve 2007 óta minden hónapom, így a legutóbbi is. Nem érdekes. Azért ők felszólítanak. Felszólítanak arra is, hogy a mellékelt nyomtatványt 15 napon belül küldjem vissza, különben rendezetlennek nyilvánítják a biztosítotti jogviszonyomat, és nem áll módjukban velem többé foglalkozni. Rendben. Ha én kérek tőlük, akkor kurvára ráérős a dolog, ha ők kérnek, 15 napon belül válaszoljak, vagy hallgassak örökké. 

Furcsa napom van amúgy, ami egy érdekes éjszaka eredménye. Tegnap este fürdés után lerogytam a székembe, hogy levágjam a körmeimet. Ahogy kinéztem a sötét teraszra, egy sejtelmes alakot láttam benézni az ablakon. Olyan classic UFO-t, tudjátok, a kis szürkét. Kivert a víz, és mereven bámultam a körmeimet, vágtam őket szorgosan, nem mertem felnézni. Amikor végeztem, lekapcsoltam a villanyt, és átrohantam a másik szobába. Természetesen egyáltalán nem biztos, hogy ufót láttam, de őszintén szólva többször nem mertem odanézni. Mikor bent már sötét volt, kikukucskáltam a teraszra újra, nem láttam senkit, bár alaposan nem mertem körülnézni. Nem volt megnyugtató érzés.

Aztán álmomban még furcsább dolgok jöttek. A férjem irodájában ültünk: a férjem, a lányom, az anyósom, egy régi munkatársunk, meg egy idegen pasas. Az idegen pasas és anyósom üzleti tárgyalásban voltak éppen (nagyon életszerű helyzet), amikor a volt munkatársunk is bekapcsolódott a dologba, és lazán lenyúlta az üzletet anyósom elől. Hármasban távoztak, de én utánuk mentem, hogy anyósomat megkérdezzem, nem zavarja-e, hogy a lány ilyen pofátlanul lenyúlta az ügyfelet, de azt mondta, hogy nem baj. Elindultam vissza az irodába, közben Lili anyósommal elment valahová, és ekkor történt valami furcsaság. Az utcák megváltoztak, a közlekedési táblák az út közepére ugrottak, hogy mindenki megálljon. Egy hangosbeszélőből szólt hozzánk valaki fentről, mintha egy űrhajó jött volna, ahonnan valaki furcsa nyelven beszélt hozzánk. Szófoszlányokat értettem csak, meg azt, hogy nézzen mindenki felfelé. Nem néztem, hanem berohantam az irodaházba, de a többi ember mind bámult felfelé, és várta, hogy mit láthat majd meg. Aztán bepermetezték az embereket valami finom esővel, amiben volt valami szer, amitől totál irányítható zombi lett mindenki. Felrohantam az irodába a férjemhez, megbeszéltük, hogy nem megyünk még ki az utcára. Egy idő után rájöttünk, hogy mivel nem sikerült az embereket megfelelően átprogramozni, az ufók úgy döntöttek, hogy inkább az egész bolygót felrobbantják. Erre felálltunk, átöleltük egymást szorosan, és vártuk, hogy pár pillanaton belül meghalunk.

Ekkor ébresztett Lili, hogy ő már felkelt, kérne kakaót. Azt sem tudtam, hol vagyok, de úgy szerettem a férjemet és a lányomat, mint még sosem. :)) Elöntött a hála és a szeretet, hogy még itt vagyunk, még szerethetjük egymást, és ez milyen tök jó már. Aztán ezt a kellemes kómát gyermekem két laza hisztivel szétzúzta még indulás előtt, mert ő nem akar óvodába menni, mert ő egy mackó, és a mackók téli álmot alszanak, nem járnak óvodába... Persze, mikor már ott van az oviban, semmi gond, játszanak Lucával, akivel nagy barátnők lettek, mint megtudtam, ma meg is puszilták egymást, és nagy ölelkezés is volt annak örömére, hogy végre újra találkoztak. (A kiscsaj egyébként cuki, de van egy olyan érzésem, hogy jobb így, hogy nem ismerem a szüleit. Nem tudom, honnan ez az érzés, de valamiért ezt érzem.)

Na, most rohanok a dolgaim után, csak gondoltam, megörökítem egy gyors villanásként, hogy épp hol tartok ma. Boldog holdtöltét! :)