Tegnap volt a 20. érettségi találkozónk. Nagyon tanulságos kis délután/este volt, és hosszan tudnék róla mesélni, de igyekszem inkább tételesen levonni magamnak (is) a konzekvenciákat, mert ha bő lére eresztem a rengeteg gondolatot, ami most kavarog bennem, még elveszek a részletekben.
Tehát a tanulságok, pontokba szedve:
1. Nekem rohadtul nem áll jól, ha fényképeznek. A temérdek kép közül talán egy volt olyan, amit nem tartottam ultragáznak, az csak simán szar rólam, a többi iszonyat. Ha összességében, messziről fotóznak, semmi nem látszik BELŐLEM, abból, ami igazából én vagyok, és csak akkor látszom, ha közelről, a szemembe néz bele valaki. Eddig ezt nem is figyeltem meg.
2. Teljesen felesleges a csiniben való feszengés, továbbra is azt gondolom, hogy farmer, fekete póló lett volna a legjobb választás, mindenki lazább lehetett volna.
3. Bár az osztálytársaimnak örültem, még azoknak is, akikkel alig beszéltem pár szót a négy év alatt anno, az osztályfőnököm megőrizte azt a tulajdonságát, hogy szarrá tapossa a lelkem néhány mondattal. Vittem neki a megjelent könyvemből egy példányt, amire szerintem normális ember úgy reagál, hogy örül és megköszöni szépen. Ő előkapta a jegyzeteit, és vadul böngészni kezdte, hogy hányas voltam magyarból, mert ő úgy emlékszik, hogy nem voltam jó. Én meg úgy emlékszem, hogy én már általánosban is jó voltam magyarból, és érettségi után is a legtöbben úgy érezték, hogy jól tudok fogalmazni, érzékletesen tudom leírni a gondolataimat, az érzelmeimet, és valószínűleg nem azért vagyok szövegíró, mert nem tudom értelmesen összerakni a mondatokat. Egyedül AZ a négy év szólt nekem arról, hogy folyamatosan fikázott, ott húzott le, ahol tudott, és ott rúgott belém, ahol csak sikerült neki. Tehát az, hogy hármas-négyes voltam magyarból, nekem leginkább azt jelentette, hogy ő nagyon utálta a stílusomat, és ezért soha nem értékelte jobbra egy közepesnél a tudásomat. Szerintem én jó voltam magyarból, csak a köztünk feszülő folyamatos konfliktusokat tükrözték a jegyeim.
4. Osztályfőnököm elmesélte, hogy én voltam az első tanítványa, aki rávilágított, hogy a diákok egyre többet engednek meg maguknak. Mint elmesélte, voltam olyan udvariatlan, hogy órán forgolódtam és beszéltem, mire ő rám szólt, és én azt mondtam:
- De tanárnő, én csak egy zsepit szerettem volna kérni! A tanárnőnek nincs véletlenül egy zsebkendője?
És akkor ő döbbenten benyúlt a zsebébe, és odaadta nekem a papírzsebkendőt. De teljesen ki volt akadva rajta, hogy én MEREK kérni egy tanártól zsebkendőt. Mondtam neki, hogy sajnálom, hogy ilyen törést okoztam a lelkének, de ültem volna ott folyó takonnyal? Vagy mi lett volna a jó megoldás?
Mindenesetre tanulságos dolog volt megtudni, hogy én lettem egy ember életében az udvariatlanság mérföldköve...
[Nem bírom megállni, úgyhogy itt közbeszúrom, hogy egyáltalán nem rajongtunk az osztályfőnökünkért, legalábbis a többség. Nagyon tárgyilagosan szemét tudott lenni velünk, és nem is tudom, volt-e olyan ember az osztályban, akit legalább egyszer ne próbált volna porig alázni. De ezeket a negatív érzelmeket én például teljesen elengedtem vele kapcsolatban a 10 éves osztálytalálkozón, amikor elmesélte, hogy meghalt a férje, és egyáltalán nem láttam már azt a gúnyos, fölényes tanárt, aki régen volt, csak egy magányos öregasszonyt, és sajnáltam. Össze volt törve, le volt fogyva nagyon, és tényleg megbocsátottam neki mindent. Most vártam a találkozást, de az az igazság, hogy pont olyan volt, mint régen. Nagyon lényegre törő, okos kérdései voltak mindenkihez. Az kevéssé számított, hogy boldogok vagyunk-e, szeretünk-e létezni a világban. Nyelvtanár barátnőmtől például azt kérdezte, hogy a hozzá járó híres sportolónak élőben is olyan ápolatlan-e a haja, mint ahogy a tévében látszik, és hogy sokat fizetnek-e a híres sportolók unatkozó feleségei, akik szintén hozzá járnak. Valaki megemlítette, hogy pánikbeteg és gyógyszereken él, mire legyintett, mintha valami vaskos tréfát hallana, hogy "ugyan már"! Azon láthatóan teljesen kiakadt, hogy van olyan nő, aki nem a "mosok-főzök-takarítok" szentháromság jegyében él, és azon faggatózott, hogy hogyan tűri el a férje, anyósa, anyukája, gyerekei, hogy ő ilyen. Az egyik osztálytársunk, aki most nem jött el, szintén csípős megjegyzéseket kapott, mire a másik osztálytársunk megvédte őt. Elmesélte, hogy az a lány nagyon nehéz körülmények között élt, és az is csoda, hogy egyáltalán ilyen szinten teljesíteni tudott a suliban, és hogy ők később együtt jártak főiskolára, ahol az illető lány kétezer forintból élt egy hónapig, sokszor két kifli jutott neki egy napra, mert neki kellett támogatnia a családját. Hetekig nem volt rá pénze, hogy hazamenjen, és hogy amit mi láttunk esetleg rajta, az nem flegmaság volt, hanem az a rettenetes teher, ami az otthoni körülmények miatt telepedett rá. Erre osztályfőnökünk tovább vitázott, hogy de akkor is, neki milyen nagy harcai voltak azzal a lánnyal, hogy elmenjen egyáltalán a tablóképek fotózására, mert hogy B. nem akart fotót. Ez a fontos? Tényleg ez a kurva tablókép a fontos, nem pedig az, hogy az a szegény gyerek (mert igen, akkor még gyerekek voltunk) milyen rettenetes körülményekkel küzdött, és mégis becsülettel végig tudta csinálni azt a négy évet? Engem nagyon elszomorított, hogy ez a nő 72 éves korára sem értette meg, hogy mik a legfontosabb dolgok az életben. Őszintén szólva öt év múlva nem biztos, hogy szívesen találkozom vele. Na, de kanyarodjunk vissza a tanulságokhoz, mert ez az elbűvölő modorú asszony annyi kellemetlen meglepetést okozott nekem tegnap, hogy napestig tudnék róla mesélni...]
5. Ha együtt ebédelek a barátnőmmel, vacsorára már nem kéne újra nagy kaját enni az étteremben, mert most, másnap délben is rosszul vagyok még attól a rettenetes mennyiségtől, amit lenyomtam. Én nagyon sokat eszem, tényleg, de most még magamhoz képest is sikerült túllőni a célon. Állati rosszul vagyok, pedig egy korty alkoholt sem ittam.
6. Állítólag nagyon nosztalgikus dolog bemenni a suliba, és az osztályteremben ülve elmesélni, hogy mi van velünk éppen, de engem egyáltalán nem hat meg. Utáltam mind a négy évet, amit ott töltöttem, semmiféle nosztalgia nincs bennem. Ha ezt kihagynánk, én biztos nem sírnék.
7. Azokkal, akikkel korábban nem volt miről beszélgetnünk, 20 év elteltével sincs igazán közös témánk. Vannak dolgok, amik nem változnak.
8. Szokás szerint le lettünk barmolva, hogy soha nem hívjuk meg a többi tanárt, csak az osztályfőnököt. Ami engem illet, egyikükkel sem voltam olyan viszonyban, hogy érdekelne a jelen sorsuk, és ha rajtam múlna, a tegnapi tapasztalataim alapján sokkal szívesebben találkoznék a volt osztálytársaimmal úgy, hogy egyetlen tanár sincs jelen. Még a kedves osztályfőnökünk se, akihez képest a fekete mamba édibédi házikedvenc.
Összegzésként elmondhatom, hogy a csajokat (zömmel) jó volt látni, alig változtunk ránézésre valamit, és velük tényleg jól is éreztem magam, most mégis rossz szájízzel emlékszem a tegnapra, köszönhetően annak a nőnek, aki négy évemet keserítette már meg amúgy is. Persze, a többiek vigasztaltak, hogy ne vegyem a szívemre, mert öt éve volt, aki elmesélte, milyen boldog otthon a három gyerekkel, ő meg közölte, hogy az ilyen nők lesznek alkoholisták. Egy másik osztálytársamnak meg olyanokat mondott a vacsoránál aznap, hogy utána napokig sírt és ki volt borulva sokáig. Helyén kell kezelni a nőt, ő ilyen, mindenkit mar, és nagyon szűkmarkú a dicséretekkel. És ha higgadtan meggondolom, az én életemre valójában semmilyen hatással nincs, ha ő szarnak gondolja, én attól még tudom, hogy nekem nagyságrendekkel jobb, mint neki valaha volt. Fogalma nincs róla, hogy a tegnap megjelent emberek milyen sokat érnek valójában, milyen az életük, milyen csodálatos és milyen rettenetes dolgok érték őket, mert neki kimerül a találkozó a régi sérelmek felhánytorgatásában, és abban, hogy megpróbál mindenkit belepasszírozni abba a skatulyába, amit valamikor régen, még 1989 szeptemberének első napjaiban zsigerből kiosztott nekünk.
Megbántottságot olvastál ki a soraim közül? Igen, természetesen jól érzed. De én, aki ettől a nőtől folyamatos kritikát kaptam csak, aki nála hármas-négyes magyaros volt a színötös után, aki nem volt hajlandó tisztelni egy olyan tanárt, aki méregbe mártott nyelvvel tudott csak beszélni, most újra találkoztam a régi érzésekkel, a régi helyen, és ez úgy látszik, simán ki tud billenteni a középpontomból. Viszont az írást én arra is használom, hogy helyére tegyem magamban a dolgokat, és most jobban is vagyok már, mint amikor elkezdtem írni. És közben azon vigyorgok magamban, hogy remélem, kikoptak már az iskolákból az ilyen tanárok, mert én a gyerekemet pont olyannak nevelem, amiktől ez a típus frászt kap: szabadnak és nyitottnak, bátornak és elfogadónak, és olyan embernek, aki nem ül végig szipogva egy tanórát, hanem ha más megoldás nincs, udvariasan kér egy zsebkendőt akár a tanártól is, aki épp megrovásban részesíti. Szívből remélem, hogy őt már olyanok fogják tanítani, akik egy ilyen "felháborító" dologtól majd nem kapnak a szívükhöz. :)
Friss kommentek