Ablak van, zsiráf nincs, de arra most nem is volt szükség. Végre van megint normális ablak a hálószobában, redőnnyel, szúnyoghálóval, és töretlen üveggel. :) Defektes szakik végül mégis ideértek, és viszonylag gyorsan meg is csinálták az ablakcserét. Azért nem mondom, hogy nem volt fura úgy kinézni az ablakunkon közben, hogy nem is volt ablak...

Már csak egy kis glettelés és festés kell, aztán takaríthatok (hurráá), és visszafoglalhatjuk a régi szobát. Talán újra olvashatok lefekvés előtt (Lili szobájában nem lehetett, mert nem volt olvasólámpa), és ami a legjobb az egészben: lemaradok az utcabeli pletykákról. Bár megvan annak a maga bája, hogy reggel arra ébredek, hol olcsóbb a Delikát, vagy éppen mennyi a Chemotox a Coopban. Most majd újra hozzá kell szoknom a hátoldali zajokhoz: Kossuth Rádió hajnaltól full hangerőn, illetve favágás és némi üvöltözés az éjszaka közepén. Remélem, tűzvészre többé nem ébredünk, a decemberi pont eggyel több volt, mint amire szükségünk volt.

Nem tudom, mi van velem, de valahogy nincs bennem az a jóleső izgalom, mikor már majdnem készen van az, amire hónapok óta vártam. Valahogy nem érdekel igazán. Kész a hálószoba nemsokára? Hurrá. Vagy mégse lesz még kész egy ideig? Nem baj. A legfurcsább pedig az, hogy nagyjából mindennel ilyen roppant izgatott állapotban vagyok. Úgy lesz? Legyen! Mégsem? Tök mindegy.

Amúgy jól vagyok, csak ezt az érzést nem tudom hová tenni. Elmentünk bringázni ma délután. Közben kérdezi a férjem, hogy elmegyünk-e a falu túlsó végén lakó szobafestőhöz megkérdezni, kifestené-e a falat az új ablaknál. Bár úgy gondoltam, hogy felesleges, mert megvan a telefonszáma, azért mégis azt mondtam, hogy nekem mindegy, pedig tudom, hogy a falu túlsó vége jóval lejjebb van, mint ahol mi lakunk, és lefelé elkopik a fékem, annyit nyomom majd, felfelé meg beleszakadok a tekerésbe még váltós biciklivel is, de azt mondtam, mindegy. Elmentünk. Úgy lett minden, ahogy vártam: lefelé két kézzel húztam a féket, felfelé inkább már csak a belemet húztam magam után, a festő meg otthon se volt, szóval semmi értelme nem lett az egésznek. Bár a gyerek jól szórakozott az apja mögötti ülésen, és még felfelé is azt kiabálta: "Gyorsabban, Apa, gyorsabban!"

Most az jutott eszembe, hogy úgy ennék valami finomat, aztán rögtön utána az jutott eszembe, hogy még ahhoz sincs kedvem. Valami nem oké, én nem ilyen vagyok, de most néhány hete eluralkodott rajtam ez a minden mindegy életérzés. Fura.